|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 17 találat | lapozás: 1-17 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szabó Kálmán 1997. március 12.Márc. 13-án új vezetőséget választott Gyergyószentmiklóson a területi RMDSZ-szervezet: ügyvezető elnök Kontesveller József, gazdasági alelnök Borsos Géza, ifjúsági alelnök Laczkó Szentmiklósi Endre, kulturális alelnök Szabó Kálmán. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 24./2000. augusztus 31.Megjelent Szabó Kálmán Attila /a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző tanára/ terjedelmes munkája: A székelykeresztúri állami tanítóképző története /Benedek Elek Alapítvány, Székelyudvarhely, 2000/. A képző kiépülésének és virágzásának korszakát az 1871-1914 időszakban jelölte meg a szerző, majd tovább követte az intézmény működését egészen az 1955-ben bekövetkezett leépüléséig. A kötet része egy közel öt évvel ezelőtt indított, az egész történelmi Erdélyre kiterjedő, a magyar tanítóképzőket bemutató vállalkozásnak. /Sarány István: Székelykeresztúri iskola-monográfia. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 31./2001. május 4.Maroshévíz Hargita megye egyetlen városa, amelyben kisebbségben él a magyar lakosság. Szabó Kálmán RMDSZ-elnök bemutatta jelenüket. Maroshévízen a lakosság 29%-a magyar nemzetiségű, ez 1992-es adat, amikor 4970 magyar élt a városban, de ma már nincsenek ennyien, a létszám ma hozzávetőleg 4000 fő. Az RMDSZ taglétszáma csökkenőben van, nagyon kevesen fizetnek tagsági díjat. A munkanélküliség a magyarságot jobban érinti, mint a többségi nemzetet. Nagyon ritka eset, hogy vegyes családból valaki tagja legyen az RMDSZ-nek. A városi tanácsban hatan RMDSZ-tanácsosok, ez 30%, tehát a lakossági aránynak megfelel. Mohacsek Ákos igazgató ismertette a Kemény János Általános Iskola jelenlegi helyzetét. A maroshévízi magyar iskola 1990-ban alakult meg, sok ember áldozatos munkája, küzdelme árán. A legnagyobb gondot az épülethiány jelentette: az elemi és az V-VIII. osztály két épületben, 2 kilométer távolságra van egymástól. Az új iskola építése több mint egy évtizedes kérdés. Az iskolaépítés végre bekerült a Világbank programjába. A tanulók létszáma évről évre csökken, minden évben gondot jelent a két párhuzamos első osztály beindítása. Tanárhiány van, elsősorban magyar, román, és idegen nyelv szakos tanárra, és informatikusra lenne szükségük. - A magyar diákok egyharmada román tagozatra jár. - Sokan elköltöztek Maroshévízről, a tehetősebbek, értelmiségiek kimentek Magyarországra, és az ezekből a családokból származó jobb tanulók is hiányoznak. /Gál Éva Emese Magyarság Maroshévízen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./2001. június 25.Székelykeresztúron június 23-án hat személyt tüntettek ki. Díszpolgári címet adományoztak a város leghűbb festőjének, Ipó Lászlónak, születésének 90. Évfordulóján. Pro Urbe-kitüntetésben részesült Herbert von Euw svájci állampolgár. Az ő segítségével épült fel a fiatfalvi modern orvosi rendelő, a Petőfi Sándor Általános Iskola és az Orbán Balázs negyed modern fűtésrendszere, továbbá Hartung György Somogybabod polgármestere, Szécsi András festőművész és Kárpáti Zoltán dunakeszi tanácsos. Szabó Kálmán Attila megírta a Székelykeresztúri Állami Tanítóképző Intézetének történetét. Ezért a munkájáért Székelykeresztúr Kultúrájáért kitüntetésben részesült. /Díszpolgári címek Keresztúron. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 25./ Ipó László (Felsőboldogfalva, 1911. március 4. - Székelykeresztúr, 1991. március 22.) első egyéni kiállítása 1936-ban volt Székelykeresztúron, 1944-ben véglegesen Székelykeresztúron telepedett le. A festészet mellett a zenével is foglalkozott, 15 esztendőn át a keresztúri Filharmónia elsőhegedűse volt, kiváló mesterhegedűket is faragott. Versei, elmélkedései, önéletrajzi írásai sem maradnak el többi alkotásaitól. Megfestette, többek között, Kelemen Lajos, Tompa László, Benedek Elek, Makkai Sándor, dr. Molnár István arcképét. Több munkáját a székelykeresztúri múzeumnak adományozta. 1994-ben nevét viselő művészeti alapítvány alakult, 1995-ben emléktáblával jelölték meg azt az épületet, amelyben élt és alkotott. /Művelődés. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 29./2004. július 1.A maroshévízi helyi román lap szerint gyásznap az a nap, amikor demokrata párti polgármester mellé RMDSZ-es alpolgármestert választottak. Szabó Kálmán /sz. 1947/ a helyi közüzemek aligazgatója, a település RMDSZ-szervezetének elnöke az új alpolgármester. (A 17 képviselőből álló helyi testületbe négy RMDSZ-es tanácsos került.) 1990 óta várt a város magyarsága erre. A városban fogyatkozik a magyarság lélekszáma, jelenlegi arányuk 22–23%-os. Maroshévízen többször megrongálták a helységnévtáblák magyar feliratait, Maroshévízen ma sincs magyar nyelvű helységnévtábla az állomás épületén. Sok a gond a városban. 16 éve nincs melegvíz-szolgáltatás a tömbházakban. Alig 100 lakásban van központi fűtés, az épületek mellett felhalmozott téli tüzelő rontja a városképet. /Bajna György: Maroshévízen magyar az alpolgármester. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 1./2007. június 27.Megjelent Szabó K. Attila Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című közel ezer oldalas munkája. Szabó Kálmán Attila, a könyv szerkesztője előszavában kiemelte: „az intézményes képzés első formáinak megjelenése (1777) óta eltelt két és negyed század folyamán Erdély 23 városában 45 olyan iskola működött, amelyben valamilyen formában rövidebb-hosszabb ideig ilyen jellegű oktató-nevelő munka (is) folyt. ” Önálló magyar tanintézet működik a következő városokban: Kolozsvár, Nagyenyed, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, román intézet tagozataként: Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah. /Sipos Erzsébet: Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 27./2007. augusztus 15.Visszakerült az Urmánczy-család tulajdonába az azonos nevű maroshévízi fürdő. Az Urmánczy-fürdőt 1870 körül vásárolták az Urmánczy-bárók a szárhegyi Lázár- grófoktól. A meleg ásványvizet ivókúrára javasolták bélbántalmak gyógyítására, fürdőként pedig vérkeringési zavarok és magas vérnyomás enyhítésére használták. A strandot és környékét 1948-ban államosították. A fürdő 1950–1989 között sok turistát vonzott, ebben az időszakban lebontották a régi épületet, helyére szintén fából öltözőket építettek, míg a 70-es évek végén az addig fedett kis medencét nyitott medencévé alakították. A rendszerváltás után az Urmánczy-család leszármazottai visszaigényelték az olimpiai méretű strandot, de több mint 15 évnek kellett eltelnie, hogy ezt visszakapják. Állapota közben nagyon leromlott, az utóbbi két évben a fenntartó – a városi önkormányzat – már nem üzemeltette. Közben minden mozdíthatót elloptak, a medence pedig valóságos szemétgödör lett. A visszakapott strand tulajdonosainak képviselője, Szabó Kálmán elmondta, jövőre nekilátnak a strand és környéke rehabilitációjához, hogy mielőbb újból üzemképes lehessen. /Czirják Károly: Visszaszolgáltatták az Urmánczy-fürdőt. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 15./2007. október 11.Október 2-án az ország minden részéről érkeztek meghívottak Nagyenyedre, a könyvbemutatóra, melyen többen megjelentek a huszonhárom tagú szerzői gárdából. Az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés történetéből /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ c. csaknem ezer oldalas könyv szerzői a mai Románia 22 városának 43 egykori intézményét ismertették, rengeteg dokumentumot idézve nem kevés fényképanyaggal. A könyv az 1777–2000 közötti időszakot öleli fel. Több szerző bírálta a Mentor Kiadót. Elsősorban azt kifogásolták, hogy a karton borítón megcsonkított cím jelent meg a, kihagyva a “magyar” szót: Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből. Szabó K. Attila, a kötet összeállítója elmondta, mi az oka annak, hogy beragasztott a belső címlap, miért vannak beragasztott lapok helyenként, miért kellett újranyomni Matekovits Mihály és Szabó Kálmán Attila aradi anyagát. Azt is elmondta, hogy olyan dolgokat javítottak át – évszámokat is beleértve –, amelyhez nem volt joga senkinek. Tárgyi tévedések kerültek az anyagba, kihagytak egyes részeket. /Makay Botond: Országos könyvbemutató, egyetemi tanévnyitó Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 11./2008. február 20.Székelyszenterzsébeten február 7-én bemutatták a falu szülöttje, Szabó Kálmán Attila tanár Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből című gyűjteményét. A könyv összefoglalja 1777-től 2000-ig, Aradtól Zilahig – 22 erdélyi magyar városban működött vagy akár ma működő óvó- és tanítóképző történetét. Február 21-én lesz a következő könyvbemutató, amikor a székelydályai református templom megmentésére kiadott könyvvel ismerkedhetnek meg az érdeklődők. A Fényhozók – székelyföldi falfestmények az Igazság Napjának megvilágosításában című könyvet Fülöp Szabolcs székelydályai református lelkipásztor mutatja be. /Veress Margit tanítónő, Székelyszenterzsébet: Könyvbemutató Székelyszenterzsébeten. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 20./2008. április 17.A marosvásárhelyi Mentor Kiadó értékes kiadvánnyal lepte meg a pedagógustársadalmat: Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből című ezeroldalas, képanyaggal gazdagon illusztrált kötettel. A kiadvány alcíme: Az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés évszázadai Aradtól Zilahig (1777–2000). Az anyagot gondozta és sajtó alá rendezte Szabó K. Attila. A kiadvány huszonhárom szerzőt vonultat föl, mindegyikük egy-egy iskola történetét vázolja. Az erdélyi iskolai és óvóképzés legteljesebb összefoglalásáról van szó. Szabó Kálmán Attila Bevezetés címmel a népoktatásról és tanítóképzésről, a kisdedóvásról és óvóképzésről, az erdélyi oktatás- és iskolai intézménytörténetről monografikus összefoglalót tett közzé, ez a könyv további fejezeteit megalapozó és tartóoszlop. A részmonográfiák felölelik Erdély 23 városának és 45 iskolájának két- és negyedszázados történetét 1777 óta. /Sylvester Lajos: Az erdélyi tanító- és óvóképzés történetéből (Egy monumentális vállalkozás elé). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 17./2009. augusztus 3.Több mint egy éve kezdődtek el a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület létrehozásának az első lépései Maroshévízen. Azóta már hivatalosan is bejegyeztették az egyesületet. Alapítói között az egész Gyergyói-medence képviselteti magát. A hivatalos bejegyzést követően, a múlt héten tartották az első közgyűlést, ahol vezetőséget is választottak. Elnök Czirják Károly, alelnökök Borsos Géza, Bodor Attila, Hámos Mihály, Blénessy Zoltán, tiszteletbeli elnök Szabó Kálmán. Az egyesület programjában többek között szerepelnek a kulturális- és sportrendezvények szervezése és támogatása, az autonómiatörekvések támogatása, Urmánczy Nándor eszméjének a folytatása, a hagyatékának a megőrzése és ápolása. Ugyanakkor fiókegyesületek létrehozása más településeken is szerepel a célkitűzéseik között. /Dr. Urmánczy Nándor Egyesület alakult. = Új Kelet (Gyergyószentmiklós), 2009. aug. 3./2009. október 27.Székelyudvarhelyen mutatták be október 24-én Az erdélyi magyar tanító és óvóképzés évszázadai (1777–2000) című kötet második, javított, bővített kiadását. 1990 januárjában Szabó Kálmán Attila, az udvarhelyi tanítóképző pedagógiatanára és aligazgatója 200 magyar iskolába juttatott el kérdőíveket, amelyben adatok gyűjtésére kérte fel az erdélyi iskolák magyar tantestületét. Így kezdődött a munka, a 150 évet felölelő időszak feldolgozása. A könyv 2007-ben jelent meg. 2007. október 3-án a társszerzők nagy része Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégiumban találkozott, és elhatározták, hogy kijavítják a megjelent munka hibáit, tökéletesítik és kiegészítik a szöveget. 2009. október 24-én megjelent a második kiadást, amely imponáló oldalszámban (1014 oldal) mutatja be a 23 város 44 intézményét. A páratlan munka mindkét kiadását a Mentor Kiadó vállalta. Az elkészülésében Szabó Kálmán Attila nyugalmazott pedagógiatanár oroszlánrészt vállalt, a legtöbb írást is ő közölte. A kötetet szakmai szempontból lektorálta dr. Mészáros István, a legnagyobb magyar iskolatörténet író. /Minden közösség olyan, amilyenek a tanítói. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./2011. június 20.Hollóavatás és médiaklub MaroshévízenSarány István törékeny Székelyföld-tükre Június 17-én, pénteken délután a Maroshévízi Kemény János Gimnázium dísztermében mintegy harminc érdeklõdõ jelenlétében bemutatásra került a Fehér Holló újságírósorozat tizenkettedik kötete: Sarány István Zászlópengetés címû jegyzetfüzére. A bemutatót média-kerekasztal követte, melynek során a maroshévízi magyarság mindennapi gondjaival ismerkedett a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom médiaklubja. A nagycsaládias hangulatú könyvbemutatót eredetileg Csíkszeredába tervezte a kiadó - Sarány István ugyanis a Hargita Népénél dolgozott sokáig, s egy ideig ennek fõszerkesztõje is volt -, de a szerzõ szerette volna tiszteletben tartani a Fehér Holló sorozat erõsen szórványbarát szóráspolitikáját, így szülõvárosát, a háromnegyed részben románok által lakott Hargita megyei Maroshévizet jelölte meg avatása színhelyéül. A kisváros - mely szülõvárosa is a szerzõnek - nagy szeretettel fogadta a Szórványtengely-mozgalmat, valamint magát a könyvet megjelentetõ kolozsvári Világhírnév Kiadót. Szabó Csaba (Kolozsvári TV) sorozatszerkesztõ felsorolta az eddig megjelent hollóköteteket és szerzõiket (Mihály István - Kolozsvári Rádió, Szabó Csaba - Kolozsvári TV, Tamási Attila - Bányavidéki �?j Szó, Ambrus Attila - Brassói Lapok, Balázs János - RTV Bukarest, Simon Ilona ex-Fiatal Fórum, Bodolai Gyöngyi - Népújság), majd magát a fehér hollóságot mint transzszilván állapotot határozta meg: a médiapróza, mint olyan - találmány, teremtés-finalitás. Jó minõségû, füzérbe kötve összefüggõ próza benyomását keltõ mûfajtalálmány. Otthonát a minõségi publicisztika és az irodalom közötti senkiföldjére teremtettük meg. A Zászlópengetés címû kötet kapcsán abból a posztmodern recenziólevélbõl olvasott fel, amely a Caffé stockholmi világhálós kulturális folyóiratban jelent meg: A régi világ magyar újságíróit juttattad eszembe, amikor rátalálni véltem arra az útra, amelyen rendszeresen - és egyéni lépésritmusban - haladsz a problémafelvetésben. Szerettem, hogy nem magadnak írsz, hogy közösségedet szolgálod, hogy nem magadért, hanem szûkebb hazádért aggódsz, és ezen aggodalmadat néha szorongásos jegyzetekben vezeted le. Szorongást konvertálsz médiaprózába, ami nem leányálom, hiszen a mûfaj köt, és a hírlapírásban nincs pardonkodás, hogy püpü, most én nem a holnapi lapba írok, hanem. kötetbe. A hollóvá avatás ceremóniája Bodolai Gyöngyi (Népújság) pályatárs Vásárhely-Maroshévíz iskolapárhuzam, valamint László Edit (Marosvásárhelyi Rádió) szórvány- és élethelyzet gyorselemzésével folytatódott. A jövendõbeli fehér hollókat �?tvös József egyházi újságíró, generális direktor képviselte, aki õsszel megjelenõ vizitációs riportkötetét próbálta térben és idõben Sarány István könyvbemutatójához és természetesen ahhoz a Maroshévízhez kötni, amelynek léte szorosan összefügg a Bánffyakkal és Urmánczyakkal. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnökének - egyben a Fehér Holló újságírósorozat egyik kötete (Táltos erõ) támogatójának - üdvözlõ beszédét magának a szerzõnek a felszólalása követte. Sarány István Fogyjon a magyar címû jegyzetét olvasta fel - megmosolyogtatva az egybegyûlteket. A dedikálások után a Maros és Kolozs megyei újságírók elkezdték munkájukat: interjúk, riportok sora készült el a maroshévízi magyarság intézményeirõl, és természetesen az Urmánczy-strandról, ahol az Urmánczyak utóda, Szabó Kálmán fogadta a médiaklubot. Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 16.Monográfiával készült a falunapokra CsíkcsicsóCsíkcsicsó egy hagyománytisztelő falu, jelentette ki Szabó Kálmán nyugalmazott tanár, a Múltidéző címmel megjelent csíkcsicsói monográfia szerzője. Ezért is foglalkozott azzal, hogy több évet kutassa a falu történelmét, számba vegye a település értékeit. Kötetét szombaton délután mutatták be falunapok keretében a Csikcsicsói Közbirtokosság példásan felújított épületében. Ott jártunkkor, szombaton pezsgett az élet Csicsóban, a sportpályán éppen befejeződtek a vetélkedők, a helyi fúvószenekar zenélt, amíg a bírák kiértékelték a legutóbbi versenyeket. Azelőtt a csicsói Vadvirágok néptánccsoport tartott előadást, róluk már találunk fotót a falunapok tiszteletére megjelent monográfiában is, alatta pedig egy másik fényképet azokról a csikcsicsói táncosokról készült, akik az 1940-es Ezer Székely Leány Napján léptek színpadra. Ez is alátámasztja Szabó Kálmán szavait, vagyishogy a település mindig is odafigyelt a múltjára. A Státus Kiadónál megjelent kötetet Ádám Gyula fotóművész, a Hargita Megye Kulturális Központ munkatársa méltatta, mint mondta, a szerző őt kérte fel, hogy segítsen a könyv szerkesztésében, de mivel ő nem a szavak mestere, hanem a képeké, inkább a borítót tervezte meg. Kifejtette, hogy a könyvben gazdag történelmi, szociográfiai és néprajzi adatokat találunk, különösen a legutóbbiak adják a kötet erősségét. Szabó Kálmán újította fel ugyanis a farsangtemetési szokást Csíkcsicsóban, csapatuk nagyon hamar be is kapcsolódott a megyei farsangbúcsúztató rendezvénybe. Idén Csikcsicsó – immár másodjára – fogadta a megye többi farsangtemető csapatát. Ádám Gyula kiemelte, hogy a kötetben nagyon jól érezhető, hogy ezúttal a monográfiát egy olyan szerző készítette, aki a faluban él és átérzi a település mindennapjait, és nem egy külső szakemberrel íratták meg, ahogy általában ez történni szokott. „Az egyszerű székely emberek élete érdekelt elsősorban. Nap mint nap kopik a hagyomány. Hallottam olyant is, hogy Csicsó nem hagyományőrző falu, de én ezt csak cáfolni tudom. Itt is átalakulnak, mint mindenhol a hagyományok, de azért vannak olyanok, akik éltetik” – mondta a könyvbemutatón a szerző. A kötetben Csíkcsicsó első írásos említésétől kezdve a település szerkezetének kialakulásáig, a két világégésben betöltött szerepét, illetve a múlt rendszerben a településre vonatkozó történteket foglalja össze röviden. A könyv második fele tartalmazza a néprajzi vonatkozású információkat, többek közt a határkerülésről, a lakodalmas szokásokról stb. találunk gazdag leírást. A kötet megjelenését a Csíkcsicsói Közbirtokosság támogatta, a tagok hozzájárulását Kósa Imre, a szervezet vezetője köszönte meg. Szőcs Lóránt székelyhon.ro 2016. február 27.Átadták az Ezüstfenyő-díjakat MarosvásárhelyenHuszonhárman részesültek Ezüstfenyő-díjban, amelyet 14. alkalommal adták át az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati ülését megelőzően Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében. A díjakat Kelemen Hunor adta át. A szövetségi elnök elmondta: 26 év telt el azóta, hogy megbukott a kommunista diktatúra. Olyan munkát kezdett el a magyarság, amely hosszú utat járt meg, míg a világ megváltozott körülöttünk és gyors változások fognak következni. A politikus közölte: mindig olyanoknak mondanak köszönetet, akik az előző évben szolgálatot, önzetlen munkát végeztek, olyat, amire nagy szükség volt a legkisebb közösségtől a legnagyobbig. Ezen személyek tevékenységét hiánypótlónak és nélkülözhetetlennek nevezte a szövetségi elnök. A mai világban ritkán történik meg, hogy megköszönjenek valamit, ritkábban, mint kellene – hangsúlyozta Kelemen. Az RMDSZ ezért díjazza ezeket az embereket, ugyanis az elvégzett munkáért hála jár. Hihetetlenül sok munkát kell még elvégezni, újrakezdeni, falakat újraépíteni – mondta a politikus. A 2015-ös évben végzett munkásságukért Ezüstfenyő-díjat kaptak: Bogdán Zsolt, Borzási Gyula, Bréda Lajos, Buchwald Péter, dr. Búzás Antal Árpád, Capusan Edit Réka, Damokos Csaba, Gyerkó Levente, Haszmann Pál Péter, Ihász János, Kereskényi Sándor, Kovács Jenő, Kun László, Náznán B. Olga, Plesch Katalin, Puskel Péter, Somogyi Gyula, Szabó Kálmán, Imre, Szente László, Takács Ibolya, Tófalvi Éva, Vida Katalin, Vincze András. maszol.ro 2017. február 2.A név maradt a kisemmizett BánffyaknakLátványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket. Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése. A gyökértelen Fenyő Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként. Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont. A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon. Az utcákról hiányzó márkanév Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük. A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában. A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult. Agrárreform, államosítás és egyéb rablások Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették. A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják. A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg. Az Urmánczyak is örülnek Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá keresztelte vissza. És mivel a név kötelez, az elmúlt években valósággal újjá varázsolta. Olyan, mint a régi, sohasem lesz, nem is lehet, ismeri el, mert területének nagy részét a kommunizmus idejében gyufás skatulyányi tömbházakkal szórták tele. Az Urmánczyak ezt is megszokták: a Trianon előtti tízezer hektárnyi erdejükből az 1923-as földreform után már csak ezer hektár maradt, és ’48-ban azt is államosították. A folytonos üldözésből az Urmánczy családnak is kijutott. Legismertebb tagja, az 1868-ban Maroshévízen született és 1940-ben ugyanitt eltemetett Urmánczy Nándor tizenhat éven át, 1902 és 1918 között a körzet országgyűlési képviselője volt, egyformán képviselve a már akkor többségben lévő románokat és kisebbségbe szorult magyarokat. Ő hozta létre 1895-ben az első helyi újságot, majd egy évre rá a tulajdonában lévő területen felépíttette az első állami iskolát. Pénzt adományozott az ortodox katedrális felépítésére, amiért meghívták beszédet mondani az 1903-ban tartott templomszentelésre is. Szintén neki köszönhető a bíróság létrejötte a kisvárosban, illetve az 1909-ben kiépített Déda–Gyergyószentmiklós-vasútvonal. Halála után, 1940-ben díszpolgári címmel tüntették ki, ma viszont a magyarellenes sajtó és a nacionalista szervezetek valósággal üldözőbe vették. A Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványok Ilie Şandru nyugdíjas történelemtanár kezdeményezésére pert indítottak a néhai politikusról elnevezett kulturális egyesület ellen annak tevékenységének beszüntetését követelve. Alkotmányellenes tevékenységet folytat és Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti – hívták fel a bíróság figyelmét a periratban. Pedig a jótékonykodó nemes emlékét ápoló egyesület csak egy talpalatnyi helyet kért az önkormányzattól Urmánczy Nándor szobrának a felállításához. A város – ahol Stelu Platon szavaival élve a románok korrekt viszonyt ápolnak a magyarokkal – szinte sértésnek vette a kérést, és gondolkodás nélkül elutasította. Az Urmánczyak mégis lépéselőnyben vannak a Bánffyakkal szemben: ha az egyház telkén is, de a politikusnak mégis áll a szobra, s ha nehezen is, de visszaszerezték a fürdőjüket. A Bánffyaknak be kell érniük azzal, hogy mintegy hét évtized után névlegesen visszatérhettek Maroshévízre. Az erdőkért eddig szélmalomharcot vívtak, a fürdőről eleve lemondtak, és az ősi nevüket is a polgármesteri hivatal védette le magának az Állami Találmányi és Védjegyhivatalnál. Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. február 26.„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó MiklóssalJancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része. Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz. A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban. - Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a Máthé-Szabók.. - Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám. - Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét... - Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja lelkem, még meg is maradt. - Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek? - Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok. - Most már tényleg úgy érzem, mintha egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között... - Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni. - Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat? - Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos. - Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez. - Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban. - Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete? - Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek. - És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba. - Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére. - Ha jól tudom, Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével. - Hogyne. Dadi 1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen. - Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre. - 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.” - Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána? - Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant elbeszéléseit, gyakran szerepelt a Nyugat írói között is. Ekkor fordította le Gobineau A renaissance című művét is, amelynek egy példányát megkapta az én 16 éves anyám, aki vakbélműtét utáni lábadozását ágyban töltötte. Így szól Dadi ajánlása: „Magdának vigasztalásul. Most csak olvasgasd, később olvasd!”. Ekkor kezdődött a Dadi haláláig tartó intenzív baráti kapcsolatuk. - Amely, gondolom, akkor erősödött fel, amikor Dadi végleg visszaköltözött Kolozsvárra. - Visszaköltözése után, Kuncz Aladár ott lakott özvegy nővérénél a Majális utcában, családtag volt elvégre. Úgyhogy napról napra, természetesen alakult ki az a lelki kötődés, amelyről beszélünk. Az igaz, hogy elég kényelmetlen körülmények között élt ott a nőtlen író a három lány és özvegy nővére lakásán. A lányok által elfoglalt szobákon kellett átmennie, hogy az ő kicsi szobájába lépjen. Persze, keveset volt otthon, a szerkesztőség, akkoriban az Ellenzék szerkesztője volt, a munka, a kávéházi élet, ahol az írók találkoztak, de főleg az Óváry-ház, lefoglalták nap közben. - A legendás Óváry-ház. - Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Nagyon ragaszkodott hozzájuk, és többször elmondta, hogy mit jelentett az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Állította, hogy az Óváry-szalonnak nagy érdeme volt abban, hogy ő is itt maradt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen híres ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. Anyám ritkán ment el oda Dadival, csak ha nem voltak vendégek, rendszerint a délelőtti órákban, amikor Olga néni egyedül volt. Rendkívül finom, művelt, szelíd, halk asszony volt, teljesen ellentéte a férjének. Anyám nagyon kedvelte őt. Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola is, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, anyám emlékiratában erőszakos egyéniségként írja le, azt hiszem politikai, társadalmi és kulturális téren is beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség lehetett, nem mindenki szerette, a fiatal Máthé-Szabó Magdát, aki Dadi unokahúgaként nyert bebocsátást a társaságba, mindig feszélyezte a vele való együttlét. A báróné nem mulasztott el egyetlen nyilvános szereplést sem, a marosvécsi helikoni napoknak is állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten járt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. Dadi betegségének utolsó hónapjaiban a miniszterelnöki autó vitte Karolát a Herzog-klinikára a nagybeteg író látogatására. A család, vagyis nagyanyám, anyám és lánytestvérei, de még Dadi bátyjai is az Óváry-társaságot hibáztatták Dadi életmódjáért, és azért, hogy nem fejezi be, illetve nem írja meg a tervezett könyvét a fogságáról. Ami igaz, igaz, halála előtt alig pár hónappal fejezte be a Fekete kolostort. - És közben a tizenéves csitri felcseperedett, szép fiatal lány lett belőle. - Hát van egy családi fotográfia: Kuncz Vilmát és lányait ábrázolja, Margitot, Magdát és Mártát. Egytől egyig gyönyörű lányok, sőt édesanyjuk, Vilma nagyanyám is még fiatal, szép asszony a képen. Dadit azonban a három lány közül Magdához húzta a szíve. Anyámat annak idején egy szépségversenybe is beválogatták, amelyet nem nyert meg, ötödik helyen végzett talán, és Dadi, aki azt hitte, hogy Magdácska vigasztalásra szorul, a szépség múlandóságáról tartott neki kiselőadást, addig, amíg anyám föl nem világosította, hogy mi sem érdekli őt kevésbé, mint egy szépségverseny. Aztán a család 1927-ben eladta a Majális utcai házat és átköltöztek a Fürdő utcába (ma Pavlov utca), a 6. szám alatti házba. A sors úgy rendezte, hogy Dadinak és Magdának egymás melletti szobákban kellett berendezkedniük. Mikor Dadi hazajött este, anyám félálomban is hallotta érkezését, és jó éjszakát kívánt neki. Ezt a szokását Magdának Dadi évek múlva is felemlegeti, amikor a franciaországi tanulmányútján tartózkodó egyetemista lánynak ír levelet: „Elhiheted, kicsit el vagyok hanyagolva. Ha korán jövök haza, senki sem mondja a szomszéd szobából: Bon nuit, jó éjszakát, Dadi. Szép álmokat. Bizonyára ezért vannak ritkán szép álmaim.” Dadinak egyébként mindig korán kellett kelnie, és mindig nagyon későn került ágyba. Az ő élete házon kívül folyt. Sok barát, ismerős, újságíróklub, a Palace bár, kávéház, ahol irodalmi megbeszélések voltak, este Óváryék – szóval intenzív társasági életet élt. Mindenki kedvelte. Ha valaki jött Pestről, vele biztos találkozott. Móricz Zsigmondot is ő kalauzolta Kolozsváron. Nagyon szerette az embereket, és azok is őt. - Hihetetlen, hogy ez az életszerető, örökké aktív ember, akit imádnak a nők, és aki bárhova megy, mindenhol barátokra lel, alig néhány év múlva halálos beteg lesz. - Hirtelen verte le a lábáról a kór. Még sikerült elküldenie Magdát Franciaországba, és franciául írt leveleivel úgy irányította, nevelte a fiatal lányt, mintha ott lett volna mellette. Egyébként ő kísérte el Magdát Grenoble-ba, és tervezte, hogy a tanulmányi év végén visszamegy, hogy megmutassa neki Párizst, de erre már nem futotta az idejéből, csak leveleiben hívta fel a figyelmet azokra a helyekre, ahova, szerinte, unokahúgának feltétlenül el kellett látogatnia. Magda hazatérése után, Dadi volt az, aki rögtön állást szerzett neki a gyulafehérvári katolikus fiúgimnáziumban, a Majláth Líceumban. Egy évig tanított ott édesanyám, Dadi ide címezte leveleit, amelyben a Fekete kolostor megírásának kimerítő hónapjairól ír. A megbetegedés időpontjára anyám pontosan emlékezett, mert éppen Kolozsváron volt látogatóban. 1931. március 15-én este érte utól Dadit az első rosszullét, a család orvost akart hívatni, de ő elhárította azzal, hogy rossz előérzete van, ez a bajnak csak a kezdete, és neki be kell fejeznie a Fekete kolostort. Egy hét múlva befejezte, kézzel írta az egészet, alig van javítás a kéziratban, az íróasztal, amelynél dolgozott ugyanaz, mint amelynél később anyám megírta emlékeit. - Mivel diagnosztizálták? - Rák. Családi betegség. Attól a pillanattól kezdve, Dadi állapota rohamosan romlott. Budapestre vitték, a Herzog klinikára. Innen írta anyámnak utolsó leveleit, amelyek most is könnyeket csalnak akárki szemébe. Ilyen mondatok vannak bennük: „A betegség olyan, mintha az ember külön világba menne harcolni. De legalább, ha visszatér, mind nagyobb az öröme a világban és azokban, akiket szeret. És tudod, kicsim, hogy ezek között első helyen vagy Te.” Vagy a legutolsóban: " Ma chère petite Madeleine, ne t’inquiète pas pour ton pauvre Dadi. Kedves, kicsi Magdám, ne nyugtalankodj a te szegény Dadidért..."Egyetelegyszer találkoztak még, anyámnak sikerült meglátogatnia a klinikán, azok már az utolsó napjai voltak, csonttá volt fogyva, teljesen legyengült, a fájdalomcsillapítók és altatók hatása alatt volt. De még mindig reménykedett, élni akart, nagyon. 1931. június 24-én halt meg. A temetés után anyám, hogy fájdalmán enyhítsen, hogy lefoglalja magát valamivel, hogy mégiscsak érezze Dadi közelségét, a hagyatékot, a kéziratokat próbálta rendszerezni, és az íróasztal fiókjában, amelynél a Fekete kolostor íródott, megtalálta az összes Dadihoz címzett levelét, újságpapírba csomagolva. Amikor 1944-ben Budapestet bombázták, anyám az óvóhelyre egyetlen dolgot menekített le magával: egy kis aktatáskát, amelyet Daditól kapott, benne Dadinak a hozzá írt leveleivel és azokkal a levelekkel, amelyeket ő írt Dadinak. Ezeket, akárcsak az anyám emlékiratait az OSzK-ban helyeztem el. A teljes levelezés még nem jelent meg, anyám végakarata az volt, hogy halála után legalább harminc évet várjunk a kiadással. Ha majd elolvassák őket a régi történetek iránt érdeklődők, illetve magyar fordításukat, meglátják, hogy mindegyikből a szeretet, a féltés, a bizalom, a mély kötődés sugárzik. - Miklós, ez egy lélegzetállító történet. Megkérdezhetem, hogy miért most, oly hosszú idő után tárta fel mindezt a nyilvánosság előtt ? - Anyám nem a nyilvánosságnak, hanem nekem, egyetlen fiának szánta ezt az emlékiratot. 1971 után kezdte írni családi emlékeit, drámai történések után. Apám halálának évében, 1971-ben vesedaganattal operálták ugyanabban a kórházban és ugyanakkor, amikor apám, Jancsó Elemér elhunyt. Anyám 1981-ben halt meg, és egész életében teljes odaadással, féltő gonddal ápolta szeretett Dadijának tárgyi-szellemi hagyatékát. A 80-as években semmiféle olyan vállalkozásba nem akartam kezdeni, amely kockáztatta volna ennek a hagyatéknak a felszámolását, azokban az években bármi eltűnhetett volna a süllyesztőben. Nagyobbik leányomnak, Jancsó Noéminek, aki született írói tehetség volt, és akinek verseire, remélem, sokan emlékeznek, eltökélt szándéka volt a hagyaték feldolgozása. Néhány évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála azonban minden tervünket porba sújtotta. Kisebbik leányom, Hajnal fogja örökölni a Jancsó- és a Kuncz hagyatéknak azt a részét, mely családunk tulajdona. Döntéseiben megbízom, felelősségtudatában nem kételkedem, mindamellett nem szeretném, ha túlságosan nagy teher volna mindez számára. Most, hogy magam is elérkeztem a leltárkészítések időszakához, rájöttem arra, hogy ezek a kincsek, amelyek rám lettek bízva, igazán biztonságban csak az értőn olvasó emberek kezében vannak. Fogadják olyan szeretettel, mintha maguk is személyesen ismerték volna a történeteket lejegyző Máthé-Szabó Magdát, aki nagybetegen azért vetette papírra emlékeit, hogy megmentse őket az enyészettől. Víg Emese *Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda emlékiratai a Kriterion könyvkiadónál jelentek meg 2016-ban. maszol.ro lapozás: 1-17
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
